Purim
Mert az agági Hámán, Hammedátának fia, minden zsidónak ellensége, szándékozott a zsidókat elveszteni, és Púrt, azaz sorsot vetett, hogy őket megrontsa és megsemmisítse;
De mikor a király tudomására jutott, megparancsolá levélben, hogy gonosz szándéka, a melyet gondolt a zsidók ellen, forduljon az ő fejére, és felakaszták őt és fiait a fára.
Annakokáért elnevezék e napokat Púrimnak a Púr nevétől. És azért ezen levél minden szava szerint, és a mit láttak erre nézve, és a mi érte őket:
Elhatározák és elfogadák a zsidók mind magokra, mind ivadékokra és mindazokra, a kik hozzájok csatlakoznak, örök időkre, hogy megtartják e két napot, írásuk és határozatuk szerint minden esztendőben.
És ezen napok emlékezetben lesznek és megülik azokat nemzedékről-nemzedékre, családról-családra, tartományról-tartományra és városról-városra. És ezek a Púrim napjai el nem múlnak a zsidók között, és emlékök ki nem vész ivadékaik közül.
Purim
A Chanukkát kiegészíti a másik, még a bibliai kor legvégén keletkezett örömnap, Purim, amely a perzsiai zsidóságnak egy csodás megmenekülését örökíti meg. Közismert a történet, hogy Hámán Ahasvérusnak, a perzsa nagykirálynak (valószínűleg azonos I. Xerxes-szel, a Krisztus előtti 480-as szalamiszi csata vesztesével) minisztere magánbosszújától vezettetve az egész perzsiai zsidóság kiirtására tört; csak Eszternek, a király feleségének önfeláldozó kérése és Mordechájnak nevelőapjának bölcsessége menti meg a pusztulástól az ártatlanokat és dönti romlásba veszedelmük okozóit: Hámánt, családját és párthíveit. Csodás menekülés a közös alapvonása tehát a Chanukkának és Purimnak. Csakhogy, míg amott a szentföldi őslakó zsidóság földműves-katonáinak hősies harca szerezte meg a győzelmet, addig itt az immár őshazájától elszakadt, „galut”-ban élő őseink csupán szerencsés udvari cselszövénynek köszönhetik életüket. Amennyivel heroikusabb az egyik, annyival közelebb áll a középkori és újkori zsidóság sorsához a másik. Épen ez magyarázza meg a Purim páratlan népszerűségét. A Misna korában még lehetett vita arról, vajon egyáltalán helye van-e a Szentírás könyveinek sorában az Eszter megillájának (Megilla = tekercs), melynek véres bosszúról regélő lapjain istennek neve egyszer sem fordul elő. A későbbi zsidóságban a Szentírásnak mégis egyetlen könyve sem jutott oly páratlan népszerűségre, mint éppen ez: ez lett „a” Megilla, ezt zárták díszes ezüstveretű tokba, ezt díszítették színes miniatűrökkel, iniciálékkal. Középkori őseink, akiknek idegen volt a makkabeusok görögverő küzdelme, Eszter könyvének eseményeiben saját sorsukra ismertek. Ahasvérus mintha az ő uralkodójuk lenne, aki hízelgésért, megvesztegetésért hol a halálba küldené őket, hol pedig – ismét csak szeszélyből – megkönyörül rajtuk. Hámán a minden korok zsidógyűlölőjének – úgy látszik – halhatatlan típusa. Az ő rágalmai évszázadról évszázadra megadták minden zsidóüldözés ürügyét. „Egy szétszórt, kicsinyke nép él a többi nemzetek között; szokásaik különbözők a mienkétől, a király rendelkezéseit nem tartják tiszteletben: nem áll érdekében a királynak, hogy életben hagyja őket.” Mordecháj, a királyi udvarban is megforduló, népe érdekeit sokszor sikerrel védelmező pártfogó és Eszter, a szépség hatalmával diadalmaskodó zsidóasszony sem ismeretlen alakok a középkor zsidója számára. Ezért volt az, hogy a gettónak a Szentföldtől távol, páriasorsban élő zsidósága a maga legsajátabb ünnepét éppen a Purimban fedezte fel. Az ősmult szenvedéseiben a saját jelenének megpróbáltatásait látta megtestesítve, a csodás menekülésben a saját reményei szólaltak meg. Igy vált igazán népkönyvvé az Eszter megillája is – egyetlen könyve a Szentírásnak, melyről ezt a szó profán értelmében is el lehet mondani – a Purim ünnepe pedig vidám, sokszor szinte farsangszerűen zajos népünneppé.
A Purim szó szinte típusává lett az évezredes tapasztalatnak: Izrael túléli a reázúduló halálos fenyegetéseket, Izrael eddig mindig túlélte ellenségeit.
Dr. Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások
A naptár végén áll a legvidámabb zsidó ünnep, a purim. Egyszerre szilveszter estéje és Saturnalia, farsang és karnevál, sőt, mint a nem zsidó világban, falun, a disznóvágás kóstolója és a betlehemezés: mindez egy napon, közel a tavaszi napéjegyenlőséghez. A zsidó naptár tizenkettedik hónapja, adár, télutó. Rendesen február–márciusra esik, szökőévben, amelyben eggyel több hónap van, március–április tájára. Az ünnep adár – szökőévben, hogy valóban az év utolsó hónapja legyen, a második adár – középső napja: adár 14 vagy a “fallal körülkerített” városokban megkülönböztetőleg adár 15. Éppen egy hónappal peszah előtt. Az előző nap, adár 13, böjtnap, Eszter böjtje. Az ünnep történetét a bibliai Eszter könyve adja meg, és egyáltalán, Eszter könyve áll a középpontjában. Ahasvéros király idején a perzsa udvar főminisztere, a gonosz Hámán a zsidók elpusztítását tervezte az egész birodalomban. Eszter vagy Hadassza, a király szépséges és népéhez hűséges zsidó felesége egy zsidó udvari főember, Mordekhaj kérésére, hogy hárítsa el a veszedelmet, három napnyi böjt után lakomára hívta meg a királyt és Hámánt, a király előtt felfedte a főminiszter szándékát, és ezzel megakadályozta a zsidók meggyilkolását; maga Hámán került, fiaival együtt, akasztófára. Susán, az iráni Szúsza, tavaszonként az Akhaimenida dinasztia fővárosa, és az egész zsidóság megünnepelte a megmenekülést. A purim, héber többes számban, mezopotámiai (akkád) eredetű szó, púru, “sorsvetés”. Sorsvetéssel akarta Hámán eldönteni, melyik napon pusztítson el minden zsidót a hatalmas perzsa birodalomban A “fallal körülkerített” város a régiségben nagyvárost jelent, a Susán-purim második időpontja, adár 15, volt érvényes Jeruzsálemre, a középkorban Budára is.
Az ünnepnek több szintje van: a zsinagógában, otthon, az utcán. Négy előírás érvényes erre a napra: a Megilla felolvasása, jótékony adomány, ajándékküldés, ünnepi étkezés.
A zsinagógában aznap Eszter könyvét olvassák. A tekercs (megilla) hasonlít a Tóra-tekercshez, pergamenre írják, rituális szabályok szerint, kóser, de nem két rúdja van, föltekerni, mint a Tórának, amelynél hetiszakaszról hetiszakaszra egy év alatt jutnak a tekercs végére, csak egy: a Megillát már a szertartás kezdetén végig kigöngyölik, azon a napon végigolvassák az egész könyvet, az előestén is, másnap reggel is. Egyebekben is különbözik a Tórától: a kéziratot gyakran díszítik, növényi minták és a hasábok fölött miniaturákban a történet ember alakos jelenetei kísérik a szöveget, az archaikus tekercs-forma és a díszítés jelzi, hogy becsben csak a Tóra áll Eszter könyve fölött. A Megilla felolvasásán mindenkinek részt kell vennie, abbahagyva akár legfontosabb munkáját. A szertartás részvevői élénken követik a cselekmény mozzanatait. Azokat a mondatokat, amelyek arról szólnak, hogy Mordekhaj megszabadította a zsidókat a pusztulástól, a kántorral együtt nagy hangon vele együtt mondja az egész gyülekezet. Hámán említésekor hangosan dobognak a lábukkal (Hámán-slogen / Hámán-klopfen), akasztófára felhúzott tíz fiának nevét egy szuszra, hadarva sorolják.
Otthon, baráti körben az ünnepen ajándékot kell adni, alamizsnát osztani. Az ajándékot ki-ki küldi, ezért a neve misloah manot, “adagok küldése”, askenázi zsidó kiejtéssel, mint Magyarországon is, slahmónesz. A manot többes szám: az ajándék legalább kétféle legyen, sütemény, étel, az egyik azonnal fogyasztható. Vinni sietve kell. Adományt kell adni a szegényeknek (mattanot la-evjonim), legalább három “adag”-ot, mert háromszor van említve a Bibliában (Ex. 30,11 skk.), vagy pedig a családtagok száma szerint; az “adag” hagyományosan pénz: fél sekel. Kapjon belőle nem zsidó koldus is, két zsidó, egy nem zsidó. Az ünnepi lakoma (purim szeuda) asztalára alkalmi ételek kerülnek (szeudat purim): sós vízben főzött bab (Dániel kóser eledele a babylóni fogságban, Eszter királynéé a perzsa udvarban), hal (adár jegye a zódiakusban), édes töltöttkáposzta (megilla-kraut / megillokrojt), különleges sütemények, mint a Hámán-fül (ozné Hámán / hamanoren) vagy Hámán-táska (hamantaschen / homentas): háromszögletűre összehajtott tészta, mákkal, szilvalekvárral, aszalt szilvával töltve, bejgli vagy kindli, mézeskalács (lejkeh), “(Eszter) királyné koronája” (malcheszbreitel). Bor is. Egyébként a szertartásrend szigorúan szabályozza a bor alkalmanként megengedett adagját. Ezen a napon azonban az önmegtartóztatás leginkább vízzel ajánlatos. Purimkor szinte vallási előírásnak számít, még a Sulhan arukh is elismeri, hogy az ünnep parancsának tesz eleget, aki ezen a napon nem tudja megkülönböztetni (ad de-lo jádá) egymástól Hámánt és Mordekhajt, nem tudja, átkot mond-e Hámánra vagy áldást Mordekhajra.
Az utcán estefelé karneváli vigalom támad. A purim csak tömegben igazi. Estére az ünnep kihömpölyög az utcákra. Fiúk, lányok járnak kereplőkkel (gregar), csörgőkkel (homen-klapper), a cipők talpára írva Hámán neve, hogy megtiporják, a gyerekek házról házra mennek, bezörgetnek, versikét mondanak, adományt kérnek. A vidámság tetőpontján tűzbe vetik Hámán rongyból készített bábját. Az alakoskodók tréfákra kihegyezett, kifacsart változatban előadják az ünnep történetét (purim-spil), régen, persze, jiddisül, rímes versezetben, rögtönzések is megengedettek. A purim-játék szereplői többnyire jesiva-bócherek voltak, maszkban, maskarában. Maszk mutatta, ki Hámán, ki Mordekhaj, nehogy személyessé váljék a szerep. A játékot narrátor (lojfer, sreiber) vagy mókamester, “pojáca” (pajac) vezette, és nem hiányozhatott belőle a vaskosabb tréfa sem. Purimkor a Biblia kikerült az utcára, vidámsággá vált. Megelevenedtek a bibliai történetek: Józsefet eladják a testvérei, megkísérti Potifárné, Dávid szembeszáll Góliáttal; szinte minden hagyományos történet, amelyből paródiát lehet formálni, Júda és az út szélére kiálló Támár, Hanna terhessége a templom felkeresése után, a Salamonhoz ítéletért folyamodó asszonyok stb. Ilyenkor szabad volt kicsúfolni a rabbit is: a purim-rabbi, esendő, nevetnivaló alak, kifacsart talmudi okoskodással, tréfás eszméket fejteget vidám közönsége előtt. Rabbi Elimelekh, a klezmer-dalok kedvenc figurája ilyen. A “részegek éjjelén” (lél sikkorim) sikamlós nótácskákat is előadtak a kántorok (hazzán) stilusában, tréfaképpen, gúnyosan, a rögtönzéseket a badchen vagy – lengyelesen – marsalik vezette. A purim-játék ma már legfeljebb a nagy hászid községekben él, és az irodalomban.
A purimnak Magyarországon is van kis irodalma. Egy kitért olasz zsidó (Paolo Sebastiano Medici / Jiszraél Méir Levin) keresztény hittérítő munkája (Riti e costumi degli Ebrei, 1736), amelyet magyarországi pálos szerzetes (Rosthy Miklós) tett át latinra (1758), és amelyet ebből kétszer is lefordítottak magyarra (Pétsett, 1783; Ungvárott, 1889), az elhallgatott eredeti zsidó forrás (Leon / Jehuda Arje Modena, Historia de gli riti hebraici, nyomtatásban először 1637) nyomán, amelyből pozitiv anyagának javát vette, és amelyhez polémikus megjegyzéseit fűzte: A zsidók szertartásai és szokásai érzékletes leírást adott Hámán kidobogásáról: “Valahányszor olvasás közben Aman nevét felemlítik, lábaikkal nagy dobogást visznek véghez, a gyermekek pedig e célra készített kalapácsokkal, mozsártörőkkel ütik a padokat, mintha ellenségük fejét zúznák szét…” Kölcsey Antónia (1821–1876), a “Hymnus”- költő unokahúga valóságos irodalmi miniaturában írta le naplójában (1839) egy tiszántúli falucska, Cseke zsidóinak purim-ünnepét. “Minden sidó nagy vigalomba vala s jó napot csinált magának. Nehányan pásztoroknak öltözködének, siros gubák- s bundákba, és egy lovag sidót kísérének, ki mindenféle rongyokkal beaggatva vala; örömrivalgásokkal futottak utána a sidó gyermekek is. E különös menet végig járá a falut, s minden Abrahám unokája háza előtt megállott, hol kész lakoma várá őt. Ők mindnyájan boldogok voltak ma, boldogabbak, mint bár mily örömittas úr a velencei, vagy római Carnevalba.” Kiss József (1843–1921), a nagyvárossá fejlődő Pest öntudatos zsidó költője álnéven (Szentesi Rudolf) kiadott ponyvaregényben (Budapesti rejtelmek) idézte meg a Király utca ünnepi sokadalmát (Pest: Deutsch, 1874, Második rész, III. kötet, 8. fejezet). Az 1870-es évek elején Pesten így ünnepeltek: “(…) Lépten-nyomon egy-egy süteményhordó gyerekbe botlunk, kinek sugárzó arcára fel van írva a mai nap öröme. Ha két kaftán találkozik egymással a járdán, barátságosan üdvözlik egymást: Güt pürim, azután továbbmennek. Itt-ott egyszerre összetorlódik a néphullámzás. Valami érdekesebb maskara vonta magára a közfigyelmet. Mert az egész utca tele van álarcosokkal: harlequinek, kéményseprők, parasztlegények és leányok, tótok… Hogy az álarcosok tettlegességnek is ki vannak téve a publikum részéről, azt mindenki elképzelheti, ki e publikumot közelebbről ismeri. Azért minden álaros menet egy-egy csoport véderő kíséretében járja be az utcát és a kávéházakat. Apró csetepaték azonban még így is előfordulnak: a városi kapitányság ez éjszakára egy pár lovas trabantot is fel szokott állítani a Király utcában… A kávéházak előtt, ahonnan az ének és zene az utcára kiszól, legsűrűbb szokott lenni a néptömeg: az álarcosok körül kör képződik, és azok elkezdik a Szent Dávid táncát járni, hogy csak úgy dűl bele a publikum. A Teleki [kávéház] előtt három-négy kaftános lengyel zsidó hosszú, gondozott huncutkával halántékaik felett egy zsidó nótára gyújtanak rá, és táncra egyengetik lábaikat. Kissé befűtött nekik a mai nap öröme, és a bor gőze fejükbe szállt; nagyokat kortyantanak, és szédületesen járják a megnevezhetetlen táncot… A Király utcán minden esztendőben megújulnak ugyanazok a képek, ugyanazok a jelenetek és örömvígság, lankadatlan teljességben őrzik a purim éj hagyományát, és ez mindörökké így lesz, még akkor is, ha a Messiásnak egyszer eszébe jutna a Király utcába bekukkantani.”
Komoróczy Géza